„Stories, well told” („Történetek, jól elmondva”) szól a National Public Radio (NPR), az Egyesült Államok nonprofit médiaszervezetének szlogenje. Goran Dimić a legkreatívabb korszakát részben a reklámipar keretei között tölthette. Talán innen eredeztethető erős hajlama a narratívák gyártására vizuális eszközök által. A médiumok, amelyeket alkotásaihoz választ, sokrétűek, részeit képezik a rajz, képregény, festmény, szobor, kisplasztika, videófilm, kulináris kreációk, éppúgy, mint a ma itt látható részvételi alapú multimediális művek vagy éppenséggel a csábítás.
Goran a Belgrádi Művészeti Egyetem Alkalmazott Művészeti Karának Tervezőgrafika tanszékén végezte tanulmányait. Már korai tanulmányi évei alatt sikereket könyvelhetett el olyan jugoszláv zenekarok, mint a Partibrejkers, Električni orgazam, Ekatarina Velika -EKV, lemezborítóinak, valamint különféle újságok és magazinok grafikai tervezésével (Omladinske, Non, Student, Pop-Lava…). 1985-1988 között Biljana Tomić védnöksége alatt a belgrádi egyetemisták Hallgatói Kulturális Központjában, a SKC-ben állít ki többször. 1991-ben Aleksandar Denić-csel együtt Dimić & Denić néven létrehozzák A mókusok életéből című antológiai kiállítást a Happy Gallery-ben, amelyet akkor Slavko Timotijević vezetett. 1992-ben Magyarországra, Budapestre költözik, ahol a Saatchi & Saatchi ügynökségnél művészeti vezetőként dolgozott. Rendszeres résztvevője az ARC plakátkiállításoknak, ahol 2000-ben Kábel TV című munkájával első helyezést ér el. A 2000-es évektől folyamatosan tér vissza eredeti képzőművészeti tevékenységéhez.
A mai kiállítás előzményeként célszerű felidézni a 2003 végén a Műcsarnokban megrendezett Rosszcsontok című kiállítást, amelynek ötletgazdája jómagam, kurátora pedig Uglár Csaba képzőművész, illetve társkurátora Dr. Fabényi Júlia művészettörténész akkori Műcsarnok igazgató voltak. Goran Dimić is a kiállítók között volt.
A búza, kenyér, munka szimbólumokkal való operálás kiindulópontok voltak Goran számára a Rosszcsontok kiállításon. A kiállítótér falain elhelyezett installáció részeként a plasztikusan megformált kenyér a megfestett kék égbolt fehér felhői között a jóllétet és boldog jövőt volt hivatott szimbolizálni, nem kevés iróniával, mintegy reagálva
Magyarország 2004 elején bekövetkezendő európai uniós csatlakozására.
Húsz év távlatából hivatalosan azt szokás mondani, hogy Magyarország NATO- majd európai uniós csatlakozása egy sikertörténet, még ha ez személyes szinten sokak számára a kényszertranzíció inkább hátrányos folyamatait hozta magával. Az itt és most látható Mindennapi Szobrászkert című Gesamtkunstwerk a zöld búza leveleivel az utó/előképe ennek a korai munkának. Az ígéret földjével kapcsolatos bibliai forrást is érdemes felidéznünk: „Az Úr ezután azt mondta Mózesnek: „Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, hallottam kiáltását a munkafelügyelők kegyetlensége miatt, ismerem szenvedését. Leszálltam tehát, hogy megszabadítsam az egyiptomiak kezéből, és kivezessem arról a földről egy jó és tágas földre, egy tejjel és mézzel folyó földre, a kánaániak, a hettiták, az amoriták, a periziták, a hivviták és a jebuziták lakóhelyére.”
Az itt kiállított environment-et, környezetszobrászatot elemezve nem tudunk eltekinteni olyan művészettörténeti előzményektől, mint Agnes Denes: Wheatfield – A Confrontation (Búzamező – szembesítés) (1982) land art-munkája vagy az ugyanebben az évben a kasseli Documentán bemutatott Joseph Beuys: 7000 Eichen – 7000 Tölgy nevű szintén ökológiai kérdéseket is felvető land art jellegű projektekről. Agnes Denes Wheatfield – An Inspiration. The seed is in the ground – Búzamező – Egy inspiráció A mag a földben van címmel 2024-ben újra alkotta az ikonikus művének upgrade-elt változatát. Mindkét akció a társadalmi testbe, a szociális plasztikába való beavatkozás kiváló példája. Agnes Denes projektjéről a honlapján olvashatjuk: “Egy 4,5 milliárd dollárt érő földterületen egy búzatábla elvetése és betakarítása erőteljes paradoxont teremtett. A Búzatábla egy szimbólum volt, egyetemes fogalom; az élelmet, az energiát, a kereskedelmet, a világkereskedelmet és a gazdaságot jelképezte. Ugyanakkor utalt a rossz gazdálkodásra, a pazarlásra, az éhezésre és az ökológiai problémákra is. Felhívta a figyelmet elhibázott prioritásainkra.” (Fordítás: ChatGPT 2025. 05. 07.)
Beuys estében a 7000 Tölgy öko-land-art projekt, mint a világ talán legnagyobb zöld műalkotásaként valósult meg.
Szándékairól Beuys így nyilatkozott: „Teljesen ki akartam menni a szabadba, és szimbolikus kezdetet akartam egy olyan vállalkozás számára, amely az emberiség életét hivatott regenerálni az emberi társadalom testén belül, és előkészíteni egy pozitív jövőt ebben az összefüggésben.” (Fernando Groener, Rose-Maria Kandler, szerk.: 7000 Eichen. König, Köln 1987)
A második kerület jelenlegi vezetése és a Margit-negyed revitalizációs koncepció tervezői felismerték a lokális és tágabb értelemben vett közösség részvételi alapú bevonásának lehetőségét a művészeti helyszínek, projektek által. Goran Dimić jelen látható közösség-szobrászata elsősorban a mindennapok (everyday) művészeti gyakorlathoz illeszkedik.
A hétköznapi művészetet, illetve a mindennapi esztétikát többek között olyan tulajdonságok jellemzik mint:
„A vágy arra, hogy inkább a tágabb világ dolgaival nézzünk szembe, mintsem a művészet világával. Ehhez kapcsolódik az a feltételezés, hogy a hétköznapi egyszerre hiteles és demokratikus; ahol a hétköznapi emberek kreatívan használják és alakítják át azt a világot, amellyel nap mint nap találkoznak. A hétköznapi felé fordulás közelebb hozza egymáshoz a művészetet és az életet.” Forrás
Miközben a társadalmilag elkötelezett művészeti projektekben való részvétel általában nem kínál valódi egzisztenciát a résztvevő művészeknek, a prekariátus, régi nevén proletariátus tagjai számára, egyúttal mégis alkalmas arra, hogy reményt és hitet nyújtson a szigorúan tranzakcionális jellegű gazdasági érdekek, illetve technofeudális viszonyok dehumanizációs folyamataival szemben.
Goran tehát újabb ihletet talált úgymond az utcán heverve. Néhány kődarab közösségi életet kezd élni a járókelők, lakosok és a művész, mint rendező beavatkozása által. A talált tárgyak köztéri, részvételi alapú művészeti folyamatként való dokumentálása az alkotást a reláció esztétika példájaként az élő emberi közösség és az élettelen kődarabok, szobrok között létrejövő kommunikáció központjába helyezi. A műalkotás létrejöttének folyamatáról kérdezve Goran fontosnak talált megemlíteni egy olyan szívmelengető epizódot a szobrok életéből, mint amikor egy apuka és kisfia közösen újrarendezték a szoborkompozíciót. A rejtett érzelmi szálak, a hit a szebb, eljövendő mindennapokban különösen így tavasszal erős üzenetet hordoznak. Folytatva ezt az analógiát a fotódokumentáció részeként látható kis kőkompozíciók kinek saját vallása szerint felruházhatók keresztény (12 apostol), de akár a távol-keleti zen tanításainak kőszimbolikájával is.
A tárlat valójában hódolat és megemlékezés Goran választott magyarországi mestere, az öt éve elhunyt Kő Pál szobrászművész előtt. Kő Pál esetében kijelenthető, a kő csakugyan testté lett, a találó névváltoztatása által örökre összefonva a szobrásztevékenységét nevével, illetve művészeti alkotómunkájának médiumával is.
Vojnits-Purcsár Vító
Budapest, 2025.05.15.