Analóg Angelika szubjektív futama, hogy miért szereti annyira a Vályi munkákat
Vályi Gábor rajzai előtt az ember először zavarba jön.
Nem azért, mert nem érti őket. Pont fordítva. Túlságosan is gyorsan érteni véli. Azt hiszi, egy kutya az kutya, egy fej az fej, egy figura az figura, egy kis színes papírmunka pedig könnyű dolog. Kedves. Egyszerű. Gyors. Szerethető.
Aztán ott marad vele.
És elkezd gyanús lenni ez az egyszerűség.
Mert Vályi rajzai nem abból az egyszerűségből jönnek, amelyik még nem tudja, milyen bonyolult a világ. Inkább abból, amelyik már pontosan tudja, és ettől már nem akar állandóan okosabbnak látszani nála.
Ez nekem nagyon fontos.
Van egy pont, ahol a művészetben a tudás elkezd túl sok lenni. Ahol a szakmaiság már nem kinyitja a képet, inkább rázárja az ajtót. Ahol az ember annyira bizonyítani akarja, hogy érti, mit csinál, hogy a végén maga a munka alig kap levegőt. Vályinál nem ezt érzem. Nála a rajz levegőt kap. Néha kicsit esetlenül. Néha ferdén. Néha úgy, mintha a forma az utolsó pillanatban gondolta volna meg magát. De él.
És ez ritkább, mint amilyennek tűnik.
A kortárs művészet gyakran nagyon fél a közvetlenségtől. Fél attól, hogy valami túl könnyen szerethető. Fél attól, hogy a néző előbb mosolyodik el, mint ahogy kontextust kér. Fél attól, hogy egy kutya tényleg kutya marad. Mert ha kutya marad, akkor nincs mögé építve azonnal egy védőfal elméletből, társadalmi pozícióból, diskurzusból, igazolásból.
Vályi ezt a védőfalat nem építi fel.
És ettől a munkái kiszolgáltatottak.
Nem a gyengeség értelmében. Inkább úgy, ahogy egy nyitva hagyott ablak kiszolgáltatott. Bejöhet rajta valami. Fény. Hideg. Zaj. Emlék. Egy néző, aki nem akar rögtön győzni a kép felett.
Szeretem azokat a műveket, amelyek nem akarnak erősebbnek látszani annál, amik. Vályi rajzai ilyenek. Nem feszítik túl magukat. Nem kérnek nagy termet. Nem kérnek vörös szőnyeget. Nem kérnek külön engedélyt a komolysághoz. Csak ott vannak, és egy idő után kiderül, hogy sokkal makacsabbak, mint elsőre hittük.
Mert a kicsi dolgoknak van egy különös ereje.
A nagy művek sokszor azonnal kijelölik a saját jelentőségüket. A kicsiknek idő kell. Közelebb kell menni hozzájuk. Le kell hajolni. Meg kell engedni magunknak azt a helyzetet, hogy nem mi uraljuk a látványt, a látvány kér tőlünk figyelmet. Egy Vályi-rajz nem ordít át a termen. Inkább hívogat közelebb magához.
Ez az, ami engem érdekel.
Nem a harsány, nem a kész, nem a jól nevelt. Az a jelenlét, amelyik valahogy túlélte a felnőttséget.
Mert Vályi képeiben van valami gyerekkori, de nem gyerekes. Ez fontos különbség. A gyerekes munka menekül a felelősség elől. A gyerekkori munka egy régebbi tudást őriz: azt, hogy a vonalnak nem kell engedélyt kérnie, mielőtt elindul. Azt, hogy az aránytalanság néha igazabb, mint a pontos arány. Azt, hogy a kutya nézése néha többet mond egy korszakról, mint egy jól megírt politikai szöveg.
Vályi rajzaiban sokszor az tetszik a legjobban, hogy nem javítja halálra őket. Amikor kisejlik egy kicsit a japán iskola.
Meghagy valamit az első mozdulatból. Abból a pillanatból, amikor a kép még nem döntötte el, hogyan fog viselkedni. Ez nagyon finom dolog. A legtöbb ember ilyenkor ráerősít. Kijavítja. Bebiztosítja. Megcsinálja rendesen. Vályi mintha hagyná, hogy a kép saját tempóban érkezzen meg. És ha nem érkezik meg teljesen, az is rendben van. Lehet, hogy pont az a rés marad benne a legélőbb.
Ettől a munkákban sokszor van humor is.
Nem poéngyártó, kopott, köhécselős humor. Nem vicceskedés. Inkább az a száraz, féloldalas fajta, amikor valaki pontosan látja a világ abszurditását, de nincs kedve minden mondat végére felkiáltójelet tenni. Egy arc kicsit furcsa. Egy test kicsit elveszett. Egy állat kicsit túl bölcs. Egy szín mintha nem ott lenne, ahol lennie kellene, mégis ott van a legjobb helyen.
Ez a humor nem eltávolít. Közelebb enged.
És közben ott van a zene.
Nem csak témaként, nem csak utalásként, nem csak kulturális háttérként. Inkább mint szerkezet. A rajzoknak ritmusuk van. Szünetük van. Nem mindent töltenek ki. Tudják, hogy ami kimarad, az is dolgozik. Egy vonal után csend van. Egy folt után levegő. Egy figura körül marad tér, ahol a néző saját emlékei elkezdenek mozogni.
Ezért nem érzem ezeket a munkákat illusztrációnak.
Nem valamit elmagyaráznak. Inkább megengedik, hogy valami visszajöjjön. Egy délután. Egy lakás fénye. Egy régi lemezborító. Egy kutya, akit ismertünk. Egy tengerpart, ahol nem történt semmi különös, csak valahogy mégis megmaradt az egész életünkben. Egy arc, amelyik nem akar reprezentálni senkit, mégis emberi lesz.
Vályi rajzai számomra arról szólnak, hogy lehet-e még úgy nézni, hogy közben nem birtokoljuk azonnal, amit látunk.
Lehet-e hagyni egy képet kisebbnek lenni.
Lehet-e hagyni egy vonalat hibásnak.
Lehet-e nem kinevetni a gyengédséget.
Lehet-e nem menekülni azonnal iróniába, amikor valami túl közeli.
Ez mostanában nem könnyű. A világ nagyon gyorsan tanít le minket a közvetlen érzékelésről. Mindent magyarázni kell, pozicionálni, védeni, beárazni, kommunikálni, bizonyítani. A művészet is sokszor úgy viselkedik, mintha folyamatos tárgyaláson ülne, ahol minden képnek vallomást kell tennie a saját létjogosultságáról.
Vályi rajzai nem vallanak.
Inkább megjelennek.
És ez a megjelenés néha felszabadítóbb, mint egy nagy állítás.
Ott van bennük tényleg az a belső érintetlenség. Nem tisztaság, nem ártatlanság mint szerep, nem visszavágyódás valami sosem volt gyerekkorba. Inkább egy megőrzött hely. Egy kis belső szoba, ahol a világ még nem tudott mindent berendezni a saját szabályai szerint. Ahol a rajz még nem karriereszköz. Ahol a figyelem még nem stratégia. Ahol a kutya még nem motívum, csak egyszer csak ott van, és néz.
Ez a nézés a lényeg.
Vályinál a képek nem akarnak minket legyőzni. Nem akarnak okosabbak lenni nálunk. Nem akarnak nagyobbnak látszani. De ha elég ideig nézzük őket, valami mégis elmozdul bennünk. Elkezdjük érezni, mennyi erő kell ahhoz, hogy valaki ne keményítse túl a saját világát.
Mert a puhaság nem magától marad meg.
A puhaságot őrizni kell.
A játékot őrizni kell.
A vonal szabadságát őrizni kell.
És talán ez Vályi Gábor rajzainak legszebb tétje: hogy nem a nagy gesztusban keresik a szabadságot, csak abban a pillanatban, amikor egy vonal még elindulhat rossz irányba is. Amikor egy arc még lehet félkész. Amikor egy kutya még nem tudja, hogy műtárgy lett belőle. Amikor a kép még nem akar túl sokat magáról, ezért valahogy sokkal többet enged látni abból, milyen törékeny dolog embernek maradni.
És ez nekem nagyon közel van a festészethez is.
Ahhoz a pillanathoz, amikor az ember még nem uralja teljesen, amit csinál. Amikor a kép még visszanéz. Amikor nem lehet tudni, hogy mi lesz belőle. Amikor a hibát nem eltüntetni kell, csak meghallani, merre akar továbbmenni.
Vályi rajzai ezt tudják.
Nem nagy hangon.
Nem látványosan.
Csak úgy, hogy ott maradnak az emberben.
Mint egy kutya tekintete.
Mint egy félretett dallam.
Mint egy furcsa kis arc.
Mint egy vonal, amelyik nem kért engedélyt.
Mint valami, amit a világ még nem tudott teljesen elrontani.
