Elkészült Sári László beszédének olvasásra szerkesztett átirata, amely a KOMOREBI Csoport bemutatkozó kiállításának megnyitóján hangzott el. A beszéd felvétele is megtekinthető.
A kiállítás
Cím: Wabi-sabi, a tökéletlenség szépsége – a KOMOREBI Csoport bemutatkozó kiállítása
Helyszín: Start Galéria Budapest, Margit körút 15–17.
A megnyitó meghirdetett időpontja: 2022. szeptember 22., 18 óra
Kiállítók: B. Horváth Brigitta, Tobak Gábor és Analóg Angelika
Megnyitóbeszéd: Sári László keletkutató
A tárlaton Brigitta mokume-gane technikával készült ékszerei, Tobak Gábor fához kötődő munkái és Analóg Angelika festményei találkoztak. A kiállítás eredeti beharangozója részletesen bemutatja az alkotókat és a wabi-sabi szemléletét.
Az eredeti kiállítási hír · A megnyitóbeszéd videója · Tobak Gábor művészoldala · Analóg Angelika művészoldala
B. Horváth Brigitta online: Facebook · Instagram · ArtHungry-portfólió · saját weboldal
Sári László megnyitóbeszéde – szerkesztett átirat
Az alábbi szöveg automatikus átírásból, olvasásra szerkesztve készült. A teljes felvétellel való tételes összevetés még nem történt meg; egyes szavak pontosítása szükséges lehet.
Én magam is szeretettel köszöntök mindenkit ezen a helyen. Hogy mit keresek itt, az majd mindjárt kiderül. Mit keres itt egy keletkutató? Mindjárt elmondom, hogyan történt, és mivel lehet magyarázni ezt a furcsa helyzetet.
Remek zenével kezdtünk. Tényleg köszönöm. Örülök, hogy megismertem a zenészt és a hangszerét. Lehet, hogy ez egy apró hangszer, de Ázsiában is szokásos az ütőhangszerek elképesztő gazdagsága. A zene mindenféle változatát tudják produkálni, úgyhogy olykor már nincs is szükség az ütőhangszereken kívül másra egy nagy zenekarban sem. Jó helyen vagyunk: remek zene és remek műtárgyak közé csöppentünk.
Ez is csupa Kelet ám. Nemcsak a zenének van ilyen vonatkozása, természetesen a műalkotásoknak is erős keleti kötődésük van. Mindhárom alkotónál. Nagyon megörültem, amikor az interneten elolvastam azt a néhány mondatot, amely erről a kötődésről szól.
Olyan súlyos gondolatiság ez – nagy szavak ezek, de nagyon őszintén mondom –, amely az emberi elme legégetőbb kérdéseit próbálja megragadni. Ráadásul nemcsak megragadni, valamit mondani is róluk: ábrázolni a megfoghatatlant. Ez izgalmas vállalkozás, és a legtiszteletreméltóbb.
Tulajdonképpen az egész művészet, úgy, ahogy van, menjen a fenébe, ha nem ezekkel a lehetetlenségekkel próbálkozik. Ez a feladata az embernek. Mi a fenének lézengünk itt? Főleg, ha a széles nyilvánosság felé fordulunk, és azt állítjuk magunkról, hogy van valami mondanivalónk. Aztán kiderül, hogy nincs: csak mekegünk, makogunk, és nem tudunk ezekről az égető kérdésekről semmit mondani, csak mellébeszélünk, hazudozunk, szépelgünk, riszáljuk a fenekünket.
Azt a látszatot próbáljuk kelteni, mintha tudnánk valamit, amit ti nem tudtok. De nem is nagyon mondjuk el, mert úgysem értitek, meg ez olyan nehéz, nem nektek való igazából; azért barátkozzatok vele, és vásároljátok meg az alkotásainkat. Nagyjából valami ilyen attitűddel van jelen a művészet a világunkban.
Nem mintha a filozófia sokkal többet tudna mondani az emberről és az emberi világról. Kétféle dolog van, ami esetleg közelebb visz minket a világ megismeréséhez. Az egyik a tudományos módszer. Ennek része a filozófia, amely elég közel merészkedik ezekhez az égető gondolatokhoz.
A másik a művészet, de annak nagy része tényleg felháborító marhaság. Homályos, buta, nagyképű és fölényes megjelenései vannak. Ki sem meri mondani, hogy ilyen kérdésekkel próbálkozik. Pedig nagy merészség ezeket kimondani. Ezek a létezés nagy kérdései: a létezés, a változás, az átváltozás, a folyamatok, amelyeket itt látunk például a képeken.
Tobak Gábor műveiben pedig a múlás, az elmúlás. Csupa ontológiai kérdés. Hátborzongató, de ezzel kell foglalkozni. Vannak, akik a közelébe sem jutnak ezeknek a kérdéseknek, mégis az álművészet titokzatosságával állítanak ki homályos, mondanivalótlan alkotásokat elénk. Tulajdonképpen lenéznek minket, mégis odasorolják magukat azok közé, akik a művészet módszereivel a világról valamit közölni tudnak. És borzasztóan megsértődnek, amikor lebuktatjuk vagy kinevetjük őket.
Ha nincs válasz a kérdésekre, akkor is föl kell tenni őket. Itt föl vannak téve a kérdések, állatira föl vannak téve. Ez már önmagában akkora bátorság, ami óriási tiszteletet érdemel. Hogy ezzel én hajlandó vagyok megküzdeni, pedig alig van esélyem jó választ adni ezekre a kérdésekre: ez a legszerényebben szólva is tiszteletreméltó. Akár azt is mondhatom, hogy hódolhatunk ennek a bátorságnak, ennek a merészségnek.
Nagyon nagy dolgokat látunk itt. Csak legyen bátorságunk elgondolkodni azon, mik is ezek. Segítenek azok a mondatok, amelyeket az interneten találunk.
Angelika képei a változás, a folyamatok, a megkötött állapotokból való szabadulás esélyeit, lehetőségeit jelenítik meg nekünk – ahogy az ő szavait idézem. Valóban van mit mondani erről a hihetetlenül nehéz dologról. Miféle folyamatok és változások azok, amelyekről mindenáron beszélni kell? Mert szívünk, lelkünk, testünk minden apró részlete ezeknek a kisebb és nagyobb folyamatoknak a szereplője.
Aztán itt vannak ezek az ékszerek, a növényvilág. Vannak buddhista iskolák, ahol az újraszületés még arra is esélyt ad, hogy az ember növényként szülessen. A növények változásai, egyáltalán a növényi lét méltósága, szépsége, szabálytalansága. A tökéletesség minden szépség gyilkosa. Föl kell vállalni a tökéletlenség szépségét, mert az az egyetlen út a szépséghez. A tökéletesség megöl mindent. Nincs mit gondolni róla, nem is nagyon nézzük meg. De mégis: mi a tökéletlenség? A kiszámíthatatlan, szabálytalan folyamatok végtelen sora.
Megint csak Keleten vagyunk. A buddhizmus mondja azt, hogy egyetlen állandóság létezik a világon: a változás. A változás pedig az elmúlásban, egyáltalán a múlásban szól hozzánk a legborzongatóbban. Mert ha valami rossz, hát az rossz, arról nincs is mit mondani. De hogy a jó is elmúlik, a fene egye meg! Még annak sem tudunk örülni igazán, mert lehet, hogy öt perc múlva már nem lesz. Akkor most mit csináljak? Az egész világgal való viszonyomat ezek a gondolatok határozzák meg.
A múlás szépsége: ahogy Tobak Gábor ír a dolgairól, látjuk ott a romlás virágait, akár azt is mondhatnám. Gyönyörűek. A múlásba is bele lehet feledkezni, a múlásban is lehet gyönyörködni.
Ezek mind olyan gondolatok, amelyeket a nyugati civilizáció föladott, mert nincs rájuk válasz. A hozzájuk kapcsolódó kérdésekre nincs megnyugtató válasz. Nem helyezi el az embert a világrendben, az emberi létezést, az emberi tevékenységet sem. Ezen a területen csak kudarcot vallhat az emberi elme, mert tényleg nincs jó, megnyugtató válasz. El kell fogadni, szembe kell nézni azzal, hogy az ember mindezt látja, tudja, és ha van egy csöpp esze, akkor méltó módon elviseli.
Itt, kérem, föl vannak téve a kérdések; itt vannak a válaszok. Ritkán voltam olyan kiállításon, ahol van min gondolkodni. Többnyire nincs mondanivaló. A hazugság, a mellébeszélés, a csalás gyakran dívik a galériákban, a kiállítótermekben. Ezzel a nyílt, tiszta őszinteséggel és merészséggel nagyon ritkán találkozom. Örültem, hogy ide vezetett a sors, és megismerhettem három ilyen művész munkáit, valamint a mögöttük felfedezhető, hatalmas izgalomba hozó gondolatokat.
Köszönöm szépen! Többet nem akarok mondani. Ha közelebbről és hosszabban van alkalmunk megnézni ezeket az alkotásokat, ki fog derülni, mennyire veszélyesek. Az is ki fog derülni, hogy én csak dadogni tudtam ezekről a kérdésekről. Ezek méltó válaszok. Hogy aztán kielégítenek-e minket, az más kérdés, de méltó válaszok. Becsüljük meg az alkotókat, és szorítsunk nekik, hogy ezt a lehetetlen pozíciót életük végéig tudják tartani, és minden alkotásukban megjelenjen ez a gondolatiság, ez a habitus, ez a hozzáállás.
Köszönöm szépen, hogy itt lehettem és láthattam.