„Az van, hogy újra Kézi-Chopint hallgatok. Nem árt a kezdeteknél kezdeni. Vidékről jöttem, és megütköztem, mondjuk a Fekete Lyukban tényleg, de szemrebbenés nélkül léptem át a bemindenezett fiatalokon, én, aki akkoriban még alkoholt sem igen ivott. Kivételesen nem a nosztalgia vezérel, amikor visszafogadom életembe az utolsó playboyt, hanem a kíváncsiság: mit hozhat ez a hang és mit hozhatnak ezek a szövegek, mit hozhat az akkori lendület a mostani létbe. És az új közös terünkbe, ahová az elmaradhatatlan szavak mellett most Legát Tibor festményei okán léphetek be.

Nem tanult festeni. Nem festett mostanáig. Nem tudom, milyen képekre számítok, amikor megértem, hogy kiállítása lesz, talán elsuhanó villamosokra, a város töredékeinek látványára vagy nonfiguratív vásznakra. De amikor megnyitom a csatolt file-okat, bennük néhány festmény fotójával, onnantól egyszerűen ismerem őket. Magától értetődő, hogy megfestette Máriát a gyermekkel, és hogy halálfejek és gázmaszkok táncolnak mindenütt, ismerem a színeket, a csillámok integetnek, ahogy az ujjacskák csokrai is. Mária a gyermekkel. Nézem ezt a naiv ikont, és meglátom, hogy a Mária szemérmes pillantása mögötti arc egy férfi arca, amelyben hirtelen felfénylik a festő önarcképe olyan erősen, hogy már nem tudok tőle szabadulni. Máshol belenézek a mindent elnyelő tekintetekbe vagy a lyukas szemüregekbe, megszámolom a szemek alatti ráncokat, és melankóliával töltenek el a Bab Berci-féle savanyúuborka-orrok. Az alakok mintha egy Bosch-festményből lennének kinagyítva.

Aztán elkezdem olvasni a festmények címét és a hozzájuk készült szövegeket, és kívülre kerülök minden képből. Történetek nőnek ki belőlük, egy-egy olyan nézőponttal, amivel együtt egy újabb, bár nem ismeretlen Legát-világgá lényegülnek át az alkotások. Az alakok, akiket először láttam, mintha az én történeteimet mondták volna, csak valamiképp összetörtebb vonásokkal, nehezebben megküzdött életekben. Amikor a szövegek behozták a történelmi vagy a bibliai narratívát, pördül velem egyet az egész Legát-univerzum. Megint azt érzem, mint annakidején a Kézi-Chopin dalait hallgatva, hogy kapok valamit, ami ugyan az enyém volt addig is, mindig, de olyan formákban, képekben, szavakban, hangokban, ahogyan magam nem tudtam volna magam elé tenni. Világos volt akkoriban is, hogy bár a gyönyörű, tiszta, képzett hangnál csodálatosabb hangszer nincs, a számomra működő erő és szabadság a rakenroll művészetében van.

Van az alkotások közt egy farmerfestmény installáció. Legát azt írja hozzá, az első ráfestés után tudta, hogy soha többé az életben nem fogja felvenni azt a farmert. Erre rákérdezek, miért, amikor személyesen találkozunk, hogy végignézzem a képeket, élőben, úgymond.

És most kitérek erre az intim helyzetre. A festmények egy részét egy asztalkára kipakolva babusgatjuk, de nem úgy, ahogy én érnék hozzájuk, ha magamban lennék velük, sokkal inkább úgy, ahogyan egy pék bánik a kovászolt tésztával, azaz mintha a folytatásaink lennének, munkaeszközeink egy olyan életben, ami nélkül nem lennénk sem azok, akik vagyunk, sem semmik, szóval vérünkből vérünk ezek a valószínűtlen és mégis kézzel fogható műalkotások.

Szóval a farmer előtt, amit mintha David Bowie-nak festett volna születésnapjára Andy Warhol egy szürke New York-i szerda délutánon a megmaradt magyar szavait rámentve, és most lekoppintva, számozott példányban, méregdrágán árulná őket egy influenszer designer, megkérdeztem az alkotót, miért írta, hogy nem fogja fölvenni többé, azt a választ adta, hogy mert lassan hatvanéves lesz. Nem erre a válaszra számítottam. Engem ilyen mellékes apróság vissza nem tartana, ha volna egy ilyen Elvis-Levi’s-Legát-farmerem, hogy szétflexeljem benne a budapesti éjszakát. Vagy a sok szürke szerda délutánt. De kettőnk közül ő a művész. Kiterítette magát most vásznakra is, legyen az a vászon akár egy Levi's.

Sokáig éljen a mindig művész művész!”