Pintérné Tóth Viktória
Művészeti tanulmányok:
2006-2007 Corvin Rajziskola
2007-2012 Sopron, Alkalmazott Művészeti Intézet, Építőművész szak BA és MA
Apró korom óta rajzolok. Nagyon szeretek tanulni, leköt a dolgok logikája – kissé szokatlan talán, de mindig is jó voltam matekból és fizikából, de legfőképp a biológia kötött le örökké. De ezek a tanulmányok csak akkor mentek jól, ha szabad volt az óra közben rajzolnom. Egy füzetbe gyűltek a leckék, egy másikba (a füzetellenőrzések kedvéért) a rajzok. Általános iskolás koromtól hosszan jártam a Pataky Művelődési Központ rajzszakkörére, ahol Máthé Valmira bátorította művészeti csapongásaim. Évekkel később állt csak össze számomra, milyen jó alapokat kaptam itt.
Eleinte biológusnak készültem. Rengeteget kirándultunk, és édesanyám lelkesen fotózta a növényeket – ez azt jelentette, hogy szabadjára voltam engedve az erdő talaján. Kié lesz a dicsőség, hogy kiszúrja azt a növényt, amit épp meg szeretnénk találni? Végtelen sok órát töltöttünk a mezők és az avar átvizsgálásával, ennek is megmaradt a nyoma… örök szerelmem a mohák, a gombák, a zuzmók, és sok növényt ismerek.
Amikor kinőttem a biológiát – vagy legalábbis beláttam, hogy nem szeretném az életemet a fűben fekve tölteni a terepen, gyorsan kellett találnom valamit, ami otthon is elfogadható szakma, és vonz is… valami rajzosat… magam sem hittem hogy grafikus akarnék lenni, az ‘csak’ rajz, azt minden nap csinálom, természetesen jön, abban nincs különleges (…még balgább tinédzserek…), így építésznek mentem. De mivel nekem megy a matek-fizika, mégiscsak valami olyan kéne, amiben van kihívás – így lettem építőművész – ahol részben kicsit együtt tanulhattam a grafikusokkal.
Miért a lino?
Itt, az egyetemen találkoztam először a tradicionális sokszorosító technológiákkal. Juhász Márton egyetemi műhelyében, és a Soproni Erdészeti Múzeumban Petró Dávid által működtetett mini-nyomdában próbáltam ki először a rézmetszést és az akvatintát, a könyvkötést és a flexo-nyomtatást, és szerintem itt fertőződtem meg. Bár a rézkarcnak nem lettem igazi szerelmese, az a koncepció, hogy az ember saját erejéből és tudásából, a két kezével képes könyveket létrehozni, lenyűgözött. Ekkor még kitartottam az építészségem mellett.
A linó az én kiszabadulásom. Amikor 7 év szakmagyakorlás vége felé azt éreztem, hogy nem tudom tovább vonszolni magammal a betont, a tartókat, a rétegrendeket, és közben gyötört a kétség, hogy ennyi tehetséges grafikus között mi keresnivalója egy ilyen félig eltökélt, félig szakembernek, az akkori kollégáim bátorítása mellett kezdtem bele a linóba. Amikor linózom, elszáll belőlem a kétség, a figyelmemet leköti az anyag. A technológia sokrétű, és szerteágazó hagyományokkal rendelkezik. Nem múlik el nap úgy, hogy ne fordítanék időt a linóra – ha nem tudok épp nyomtatni vagy faragni, akkor videókat, weblapokat olvasok, igyekszem magamba szívni a többiek tudását. Az is a linó mellett szól, hogy könnyebb magammal vinni, és nem olyan kimért, mint a rézkarc. Rajzoltam már elő linót a vonaton ingázás közben, és faragtam pecsétet lakóautóban, hegyormok alatt, tóparton kempingezve. Nem kell hozzá más, csak egy darab linó és egy szike vagy egy véső. Az első pecsétemet radírból faragtam sniccerrel, és az első nyomtatásomat fakanállal nyomtattam – a folyamat szinte minden eleme megmókolható, ha valami nincs kéznél.
Azóta egy profi vésőkészlet és (jelenleg) két prés gazdája lettem, amik hihetetlenül kibővítették, hogy mit tudok elérni a papíron… minden improvizáció mellett, van ennek a médiumnak egy csodálatos technikai oldala, ami szintén kihívásokat tartogat nekem. Mindkét agyam le van fedve.
Merre haladok a linóval?
Mélyebbre. Mióta az eszemet tudom, minden olyan dolgot, amit a magam örömére csináltam, valahogy meg kellett indokolni – mi a létjogosultsága? Mit hoz nekem, mit hoz a közösségemnek, a családomnak, mi a közvetlen haszna? A férjem rengeteget segített abban, hogy kinőljek ebből a bocsánatkérős létezésből. A linóval az a fogadalmam, hogy a magam örömét szolgálja, és nekem az alkotás okoz örömet. Meg akarok tanulni mindent, amit lehet, el akarom sajátítani a technika nyelvét, és ha lesz rá lehetőségem, egyszer majd el szeretnék jutni oda, hogy másokat is megtaníthassak rá. Nagyon szeretném azt is, ha idővel megtalálnám a kapcsolatot a szélesebb hazai nyomdász-közösséggel is, ebben szerintem jó úton járok.
Mi alapján választok témát – mi nekem a vadon?
A témáim nagy része egyszerűen… biológia. Ez is egy önmagába visszaforduló kör.
Lakótelepen nőttem fel, kertekről, parkokról, expedíciókról és vadonokról álmodozva. Faltam a könyveket a különleges állatokról, különleges helyekről, és amikor végképp nem tudtam mit kezdeni magammal, elindultam saját építésű veréb-csapdát építeni, hogy én is elkaphassak és megnézhessek egy Verebet, mert a Galambok túl nagyok, és feldöntenék a dobozt. (Nem sikerült természetesen.) Különlegesnek tűnő mohát és magról kelt facsemetéket gyűjtöttem a játszótéren, hogy otthon elültessem a balkonládában. Makkokat csíráztattam, hogy majd törpe tölgyfává neveljem őket, páfrány-gyökér darabokat kunyeráltam az erdész ismerősünktől, kérgeket gyűjtöttem és sáslevélből próbáltam papiruszt préselni.
Gyerekként ez egy kompromisszum volt, az onixok, hárpiák, okapik, bálnák és orchideák, hatalmas liánok és panelház-magas óriásfenyők helyett. Felnőttként, megnyugodva azt látom, hogy ezek az élőlények, ezek az életközösségek, amik képesek velünk együtt élni a városban, kincsek. Kapaszkodók, egyfajta köldökzsinór a természetbe, egy ígéret, amibe az ember bele tud kapaszkodni – hogy nem szakadtunk el teljesen, hogy még ilyen hangosan, keményen, ridegen is képes velünk együttélni a természet. Számomra ez a vadon, a túlélni akarás szelíd diadala.